3/1. rész

2. rész

Itt a második rész, viszont nem kaptam túl sok visszajelzést :( Konkrétan kettőt. Azt is facebook-on, de több mint a semmi. :(( egy hosszú részt hoztam, hátha többen olvassátok...


- Hogy hol???? - visítottam a telefonba, mire Fanni mozgolódni kezdett. - Hogy kerül oda? És miért?! Te jó ég! Hogyan ment oda?
- Viki, Viki, Viki! Állj! Mindjárt ott vagyok. - Azzal lerakta. Óvatosan felálltam, és idegesen elkezdtem járkálni. Egyszer valaki megfogta a kezemet. Már épp lendítettem a másik karom (reflex...), amikor az a valaki azt is megfogta, és maga felé fordított. Én meg kicsit megnyugodtam, hisz' csak Gábor volt.
- Nyugi - közölte velem, mire kiakadtam.
- Soha, de soha nem mondd egy lánynak, hogy nyugodjon meg, ha ideges!! Ettől csak rosszabb lesz, mert nem tudok megnyugodni, most komolyan, Debrecenben?!?! Az szinte a világ végén van!!! Mert, hát... - hadartam hisztérikusan, de Gábor, úgy néz ki megelégelte a folyamatos (és mellesleg nem túl értelmes) hadoválásomat, mert befogta a számat.
- Oké, nem mondom, hogy nyugodj meg, de fogd be a szádat! - kiáltotta. Én meg befogtam.
- Vikiii - kezdte valaki álmos hangon, mire mindketten megpördültünk. El is felejtettem, hogy Fannus alszik!
- Jajj, bocsánat. Felébresztettünk?
- Hát. Igen, de... Most akkor Derbecenbe megyünk? - kérdezte immár belém kapaszkodva.
- Kicsim, az nem Derbecen, hanem Debrecen - nevettünk fel Gáborral. - És én elmegyek érte, téged pedig hazaviszlek aludni - mondtam neki.
- De én is veled akarok menni! - kezdett el hisztizni.
- Megbeszéljük - hagytam rá, mert kezdett megint laposakat pislogni. Elindultunk visszafelé, hiszen már nyolc óra volt. Csendben sétáltunk, Fanni aludt a karjaim között, Gábor néha halkan motyogott magában, olyasmiket, hogy "bocsi, nem gondoltam komolyan", meg hogy "gyere vissza". Gondolom éppen azt fogalmazta meg, hogy mit fog mondani Szaszának. Én nem is gondolkodtam rajta. Egyet viszont elhatároztam: minél hamarabb elindulok érte. Ami az én esetemben még a ma estét jelenti, akár elengednek anyuék, akár nem.
- Jajj - sóhajtottam, amikor megcsörrent a telefonom.
- Add ide, megfogom - mondta halkan Gábor, és gyorsan, de óvatosan átvette Fannit, én pedig felvettem a telefonomat.
- Szia anyu - szóltam bele.
- Szia Viki. Ma nem tudok hazamenni, túlórázom - (ami az ő esetében azt jelenti, hogy apával elmennek bulizni a munkatársaikkal.) mondta. - Ha gondolod ott aludhatsz Szaszánál, vagy ti nálunk.
- Oké, köszi anya - mondtam boldogan. Így már semmi sem akadályozott a tervemben.
- Hát. Csak ennyit akartam mondani. Jó éjt. Szeretlek.
- Oké, neked is. Én is szeretlek. Szia!
- Szia! - Gyorsan kinyomtam őt, és Gábor felé fordultam, hogy visszaadhatja Fannit.
- Viszem én. Te már cipelted eleget - mosolygott rám fáradtan, mire halványan elmosolyodtam.
- Köszi.
- Ugyan.
 Körülbelül kilencre oda is értünk Teri néniék házához. Kihalásztam a kulcsot a zsebemből, kinyitottam az ajtót.
- Felviszem őt - susogtam, és átvettem Fannit. Óvatosan felsétáltam a lépcsőn (valamit kéne csinálni vele, mert nyikorog, de rendesen...), és bevittem Fannit a szobájába, átöltöztettem pizsibe (annyira mélyen aludt, hogy észre se vette), lefektettem, betakargattam, aztán adtam neki egy jóéjt puszit és kisétáltam a szobájából.
 Lent Gábor ugyanott várt rám.
- Gyere - mondtam. - Kérsz valami innit?
- Egy kis víz jólesne - sóhajtott. Miután ittunk egy kicsit leültünk a kanapéra és csak bámultunk magunk elé.
- Még ma elmegyek érte - szólaltam meg hirtelen, Gábor meg felkapta a fejét. - Egyedül - tettem hozzá- mire megrázta a fejét.
- Kizárt dolog, hogy elengedlek Debrecenbe egyedül. Megyek veled.
- Nem - tiltakoztam. - Neked készülnöd kell a nyelvvizsgádra, nemsokára megírod, és tudok magamra vigyázni. Már 15 éves vagyok, nem vagyok kicsi.
- Nem érdekel hány éves vagy. Az írásbelit tudom, majd a szóbelit kell még átnézzem, de még 3 nap! Van időm...
- Engem meg ez nem érdekel. Tudok magamra vigyázni. Neked meg fontos a vizsga. Na. Ennyi. Egyedül megyek.
- Nem azt nem hagyhatom - ráta lassan a fejét a földet bámulva. - Igaz, a vizsga fontos, anélkül nem boldogulnék Franciaországban. Beszélek Áronnal... - kapta elő a telefonját, én meg csak bámultam. Gábor végül megértette a hallgatásomat, és felnézett rám, én meg "ki a szar az az Áron?" tekintettel meredtem rá.
- Ő egy haverom, egy suliba járunk, 16 éves - mondta nekem az információkat - iszonyat jó fej csávó, majd meglátod - kacsintott és már bele is szólt a telefonba. - Csá, tesa! Aha, már tudjuk hol van. Debrecenben. Na, figy, lenne egy óriási kérésem. Viki. Akiről beszéltem. Aha, ő az. Mindegy, ő elmegy még ma Szaszáért, és én nem tudok vele menni, mert szóbelire még tanulnom kell. Haha - röhögött. - Mindegy, szóval elmennél vele? Nem tudom mikor, majd ha megvan vagy én vagy ő csörög. Kösz, tesa. Csá - rakta le. Pislogás nélkül bámultam, mire röhögve megrázta a fejét. - Meg kéne nézni a vonat járatokat.
- Vonat? - vontam fel a fél szemöldököm. - És honnan ismer engem ez az Áron?
- Meséltem rólad meg Szaszáról neki. És igen - biccentett. - Ezerszer gyorsabban eljutsz vonattal, mint busszal. Gondolj bele. Minden ötödik percben megáll, és a nyakadba köhögnek, a taknyos orrukat meg beléd törlik... - mesélte, mire megborzongtam.
- Tapasztalat?
- Öt évesen. Szönyű volt.
- Elhiszem - bólogattam megértően. - Oké, vonattal megyünk. Megnézem a járatokat - kaptam elő a telóm, rácsatlakoztam a Wi-Fi-re, és le is csekkoltam az időpontokat. - Hát... tízkor indul a leghamarabb, a legközelebbi állomásról.
- Oké, ezt most elismételheted Áronnak is - dobta a telefonját, én meg reflexből elkaptam.
- De, izé, hívd te - kérleltem. - Még nem is ismerem.
- Épp itt az ideje - vágta rá.
- De beszélj vele te.
- Hol a WC? - kérdezte hirtelen témát váltva.
- Balra lépcső, azzal szemben a folyósó jobb oldalán 1. ajtó - magyaráztam.
- Kössz. Addig hívd fel - vigyorgott. Most igazán ráillet volna egy "problem?" trollface. Dühösen bámultam rá, de csak ő csak röhögött. Végül, nekem minden mindegy alapon, rácsörögtem.
- Csááá tesa - szólt bele.
- Izé, szia Áron, Viki vagyok.
- Ja. Szia. Mikor indulunk?
- Megnéztem a járatokat és 10-kor indul a leghamarabb a legközelebbi állomásról.
- Oké. Ott találkozunk?
- Aha.
- Rendicsek. Na, szia!
- Szia - motyogtam és leraktam. Abban a pillanatban belépett Gábor, kaján vigyorral a képén. - Örülsz? - hajítottam keresztül a szobán a telefonját. A tervem az volt, hogy leesik, és darabokra törik, de pechemre elkapta.
- Hah. Nem jött be.
- You don't say? - kérdeztem. A következő pillanatban belépett az ajtón Teri néni.
- Csókolom - köszöntünk egyszere Gáborral.
- Szia Viki... És neked mi a neved? - mosolygott.
- Gábor. Szentesi Gábor - válaszolt James Bond-osan.
- Akkor szia Gábor. És köszönöm, hogy vigyáztatok Fannuskára.
- Nincsmit - mondtam. - Legközelebb mikor jöjjek?
- Hát drágám még nem tudom - mondta. - Majd felhívlak holnap, oké?
- Oké. Hát akkor, majd beszélünk. Csókolom! - intettem, majd kisiettünk az ajtón. Egy darabig egy irányba mentünk, és végig beszélgettük (pontosabban találgattuk) az utat, hogy vajon Szasza miért ment el.
- Pár óra és úgyis kiderül - mondtam, mikor már egy ideje ácsorogtunk a sarkon. - Na, én megyek is. Még be kell pakoljak holnapra.
- Holnapra? - kérdezte furán.
- Ja, aha. Holnap osztálykirándulás - mosolyogtam.
- Hmm. Mázlista - nevetett. - Haza kísérjelek?
- Nem kell, köszi.
- De - vágta rá.
- Hát, oké - vontam meg a vállam és elindultunk hozzánk. Köbö öt perc múlva ott is voltunk. Felmentünk a szobámba, Gábor leült az ágyamra, én meg fogtam egy sporttáskát, és beleszórtam a cuccaimat (bikini, rövid gatya, pántos póló, rövidújjas póló, térd naci, papucs, pizsi, melegítő, neszeszer, a gitárom, naptej, napszemcsi, stb. :) ). Miután rájöttem, hogy nem tudom behúzni a zipzárt, kibányásztam a gardróbomból a mini bőröndömet, és beraktam mindent, a gitárom kivételével, amit Gábor nézegetett.
- Játssz valamit - nyújtotta felém.
- Oké. Mit? - kérdeztem lehuppanva elé, a földre.
- Mondjuk... Nemtom - mondta, mire felröhögtünk. - Green Day-t. - És rákezdtem a Wake Me Up When September Ends-re.
- Csodálkozom, hogy Billie Joe még nem talált rád - mondta ámulattal.
- Köszi - mosolyogtam. Ez jól esett.
- Nincsmit.
 És így elbeszélgettünk háromnegyed 10-ig.
- Na, ideje indulni - álltam fel, és elraktam a gitárom a tokjába, a vállamra vettem, aztán elkezdtem húzni a mini bőröndömet, de Gábor kiszedte a kezemből, és ő szenvedte le a lépcsőn. Röhögve vártam az ajtónál.
- Te most komolyan ennyi cuccot viszel a két napos osztálykirándulásra? - kérdezte megrökönyödve.
- És még nincs benne a sör - húztam el a számat, mire elismerően bólogatott.
- A sör az fontos.
- Én is így gondolom - nevettünk össze. - Majd veszek a parton.
- Tényleg, amúgy hova mentek? - kíváncsiskodott már az utcában sétálva.
- Balatonszepezdre. - mosolyogtam.
- He? - kérdezte értelmesen.
- Hát. Szepezden van egy táborhely, vagy valami ilyesmi, a Balcsi parton van, de annyira közel, hogy a homokra is lenyúlik. És ott fogunk sátorozni.
- Fúú, az jó. Mi is voltunk ott, iszonyat nagy buli volt.
Az út további részét végig dumáltuk. Beszélgettünk a Balatonról, meg hogy hol voltunk meg voltak ők osztálykiránduláson, meg kitárgyaltuk, hogy én a Gösser-t szeretem a legjobban, ő meg a Radler-t, de szerintünk a másik is jó. :D
21:50-re oda is értünk az állomásra.
- Áron még nincs itt! - üvöltötte Gábor. Nem, nem tudom miért üvöltött, ott álltam mellette, és még csak nem is volt hangzavar.
- Miért üvöltesz? - ordítottam az arcába, mire röhögve befogta a számat.
- Oké, vettem - mondta. Álltunk még úgy öt percet, majd kezdtünk idegesek lenni, hogy hol lehet, de aztán valaki megszólított minket. Ahogy megfordultam, belekapott a szél a hajamba, és majdnem elolvadtam a látványtól. Áron volt az. A haja barna, a szeme zöld és a mosolya, olyan aranyos volt, amilyet még nem láttam.  Megroggyant a lábam, de gyorsan összeszedtem magam, és próbáltam nem tátott szájjal figyelni, ahogy lepacsizik Gáborral.
- Szia Viki - köszönt.
- Szia Áron. Köszi, hogy eljössz velem. Bár én mondtam, hogy nem kell, elég nagy vagyok már - néztem Gáborra, aki az óráját nézegette.
- Nem gond - mosolygott rám, aztán mikor látta a kétkedő arcom elröhögte magát. - Tényleg.
- Hát jó.
- Na srácok, hajrá, hozzátok vissza Szaszát, nekem most már tényleg mennem kell - nézegette az óráját Gábor, aki láthatóan kiélvezte, hogy egymást bámuljuk Áronnal. Én elpirultan, ő meg zavart félmosollyal az arcán, ami annyira aranyos! - Ha odaértetek hívjatok fel, és mondom, hogy hova kell menjetek. Na császtok! - pacsizott le Áronnal és "fiúsan" megölelték egymást, engem meg felkapott és megpörgetett, majd miután fejbecsaptam és azt ordítottam, hogy "engedj el te idióta barom!!!" (amin egyébként Áron jól szórakozott :D), lerakott a földre és elment. Röhögve visszafordultam Áronhoz, aki nem volt ott. Na, ezt most nem értettem, úgyhogy elkezdtem forgolódni, majd megpillantottam őt a jegyárusnál. Gyorsan odaszaladtam, és előhalásztam a pénztárcámat, hogy kifizessem a saját jegyem.
- Sajnálom srácok - mondta a középkorú nő, miközben átadta a jegyeket. - Késik a vonat negyed órát.
- Jajj - sóhajtottam, és kifizettem a sajátomat. - Sietünk.
- Sajnálom - mondta szomorúan. Egész kedves nőnek tűnt.
- Nembaj - mondta Áron. Kifizette a saját jegyét (nem engedtem, hogy a enyémet is ő állja), aztán megfordultunk és leültünk egy padra. Az első pár perc, ahogy lenni szokott, kínos csendben telt, aztán észrevette a gitártokomat és megkérdezte, amit mindenki, ha látják, hogy gitár van nálam.
- Gitározol? - kérdezte döbbenten. Felnevettem és bólogattam. - Húú, az jó. Én mindig meg akartam tanulni, de én béna vagyok az ilyesmikhez - magyarázta, én meg folyamatosan nevettem.
- Biztos nem vagy béna - mondtam. - Csak gyakorlás kérdése. Én két éve megpengetni sem tudtam normálisan, most meg egy Green Day-t is eljátszok akksztikusra áthangszerelve.
- Akkusztikusod van?
- Aha, de egy K5-ös Ibanez-t is szeretnék.
- Az mi?
- Basszgitár - mondtam, és megjött a vonat. Felpattantunk, Áron segített vinni a cuccaimat, és felmentünk a szerelvényre. Beültünk egy kabinba, és miután elrendezkedtünk folytattuk a beszélgetést.
- Minek hoztál ennyi cuccot? - kérdezte.
- Holnap osztálykirándulás - mondtam. - És megnéztem a járatokat a legkorábbi busz csak hajnalban jön.
- Értem. És hova... - kezdte, de nem tudta befejezni a mondatot, mert konkrétan ránk rontott a jegyellenőr, és leüvöltötte a fejünket, hogy "Hol a jegyetek??? Nincs jegyetek??", meg, hogy "Elege van belőlünk, huligánokból" (?). Aztán, mikor döbbenten odaadtuk a jegyünket, csak zavartan megrázta a fejét, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott.
Pár másodperc meredt csönd követte az őr távozását, aztán találkozott a tekintetünk Áronnal, és elröhögtük magunkat. Annyira nevettünk, hogy folyt a könnyünk. Én eldőltem a mellettem lévő ülésre, ő meg az ablakot fejelgette. Igazából, a végére már nem is tudtuk min nevetünk annyira, inkább csak úgy egymáson. Mikor elindult a vonat, még mindig vihogtunk. Úgy 10 perc után abbahagytuk, és kicsit rendbe szedtük magunkat. Én letöröltem a könnyeimet, és megigazítottam a ruhámat, Áron meg visszavette a cipőjét (?).
- Na szóval - kezdte. - Hova mentek osztálykirándulásra?
- Balatonszepezd.
- Az jó. Ott van a nyaralónk, mindig oda szoktunk menni.
- Aha - mosolyogtam. Aztán éjfélig beszélgettünk, és kidőltünk. Én fáradt voltam az egész napos rohangálás miatt, Áron meg nem tudom miért. De nagyon aranyosan aludt, és őt nézve merültem álomba.

1. rész

Háát... itt az első rész, remélem sok olvasó  és komment lesz :))


június 11. (hétfő)

Nos, a mai nap köbö olyan volt mint mostanában az összes: rohanás az egész. Ahhoz képest, hogy év vége van. Mondjuk nem is a tanulásra értem, hanem a nyarunkra, mindenki velünk akar jönni. Az ismeretlenségből Szaszával egy csapásra nagymenőkké váltunk. :)
- Sziiiijjaa Vikiiii - nyávogott Barbi, amint beléptem a suli ajtaján. Nem viccelek, mintha ott állt és rám várt volna. - Naaa, hogy döntöttéél? Mehetek veletek? Mármint... A Balcsiraaa, tudoood - vihogott. Rezzenéstelen arccal néztem rá, úgy két percig, ő meg még mindig azon nevetett, amit mondott, és megjegyezném, semmi vicces nem volt benne.
- Barbi - kezdtem halkan, de idegesen. - Legalább harmincszor mondtam. Nem. Jöhetsz. Velünk. Ennek a három szavas mondatnak, mondd drága, melyik részét nem értetted? Harmincszor?
- De jajjmáááár - toporzékolt, közben egyre többen kezdtek bámulni minket. - De én úúúúgy akarok menniiii!!!
- Nem érdekel Barbi, nem jöhetsz. - Már kezdtem iszonyat ideges lenni, de nem mutattam, maximum a hangomban hallatszott kicsit.
- De nemááááár - nyafogott. Ez nem igaz! Miért indul így minden egyes reggelem?
- De.
- Ajj. Ha nem mehetek veletek, megütlek! - kiáltotta az arcomba, mire mögöttünk hatalmas "húúúúú" hangzott fel, én meg alig bírtam visszafogni magam.
- Majd én ütlek meg, de bocs, szarba nem csapok - motyogtam, de meghallották a mögöttem állók, meg Barbi is, aki teljesen besértődött.
- Hát jó - húzta fel az orrát a plázacica, aki végre lelépni készült. - De jössz te még az én utcámba! Vagy mi...- tartotta fel a mutatóujját, odanyomta az arcomhoz és majdnem kinyomta a szememet. A sereg még röhögött egyet, aztán feloszlott.
 Még mindig idegesen biccentettem a portásnak, aki szájtátva figyelte a jelenetet, majd felsétáltam a lépcsőn. Az osztályunk a lépcső mellett egyből balra van, és az utcára néz. Ami nem szerencsés, mert az egyik ablakkal szemben egy pékség van, és az eladó velünk szokott ordibálni, hogy miért öntjük ki a sulitejet az ablakon, mert tudja, hogy rohadt szar, de akkor sem kéne telibe önteni a fizika tanárt és az üres műanyag pohárszerűséget a fejére dobni (csak véletlen volt :D). Egyébként nem is mi szoktuk kiönteni, hanem a mellettünk levő hetedikesek. :) De komolyan! Na jó, kit akarok becsapni? Hát persze, hogy a mi osztályunk ilyen ütődött...
Beléptem a terembe, ahol már nagyban folyt a filmválasztás.
- Oké, akkor ez lesz - kattintott rá egy filmre a laptopon Krissz (csak, hogy tiszta legyen: inetraktív táblánk van, és ahhoz, ugye, kell egy laptop is :D).
- Szia - huppantam le Szasza mellé az első padra, és megöleltem.
- Barbi? - kérdezte, fél szemöldökét felhúzva.
- Megtalált - biccentettem. - Mit nézünk?
- Paranormal Activity-t.
- Megengedik? - kérdeztem félve.
- Nemmtom'... Talán. Ha nem, akkor keresünk mást.
- Okés - mondtam, és a következő pillanatban belépett Magda tanárnő.
- Mit nézünk? - kérdezte felülve a tanári asztalra. Nagyon laza tanárnő, bírjuk is rendesen. :)
- Nézhetünk horrort? - ordította be Vanda.
- Persze, azt néztek amit akartok, év vége van - közölte, mire mindenki lepacsizott valakivel, és elindították a 18 karikás Parajelenségeket. Hmm... elvileg jó film, még nem láttam, de kicsit félek, nem tudom, mire számítsak. Simán végignéztük, nem volt gond.
 Jó volt egyébként, csak az vele a baj, hogy az eleje nem ijesztő, de mikor felszórják a padlót valami fehér porral, és mikor legközelebb megnézik ott vannak a lábnyomok, már rendesen féltem. És az volt a legijesztőbb, amikor a végén bedobja a pasit (!!!) neki a kamerának, aztán áll fölötte, majd lehajol és elkezdi szagolgatni, vagy enni (nemtudom), aztán meglátja a kamerát, négykézláb elkezd felé menni. Aztán bájosan mosolyog és nekitámad. Hát igen, elismerem, most egy darabig nem fogok horrort nézni. Mondjuk jó, mert ezzel a filmmel elment a fél nap, úgyhogy még egyet megnéztünk. Pontosabban megnézte Kriszti - Kitti - Linda - Helga - Cinti ötös. Az öt plázacica az osztályban, mindenki más bealudt rajta. A film nem volt más mint... Tamtamtamtamtamataaaaam: Alvin és a mókusok. Komolyan.
- Jó nap volt, az egyik felét végig féltem, a másikat meg aludtam - motyogta Szasza fáradtan, miután Gábor tanár úr könyörtelenül  felkeltett mindenkit, merthogy vége a sulinak.
- Császtok parasztok! - intett Bálint, miközben kiviharzott a teremből. Senki nem sértődött meg, már megszoktuk tőle. :) Kivéve Gábor tanár urat.
- Naaa - szólt Bálint után, de már nem hallotta. Szerintem a plázáig futott, ugyanis találkozója van Encsikével.  Nem, tippem sincs ki az, de már annyiszor hangoztatta, hogy ő bizony Encsi cicával randizik.
- Na mentem - öleltem meg Szaszát. - Ha hívsz és nem veszem fel, akkor vagy le van némítva a telóm mert alszik a pici, vagy megölt - közöltem. Hangosan felröhögött és bólintott, jelezve, hogy megértette.
- Jó bébicsőszködést - intett, mire fájdalmasan elfintorodtam, és gyorsan kisiettem az ajtón, le a lépcsőn, és még mielőtt Barbi újra letámadhatott volna, meglöktem az ajtót és igyekeztem kifelé. Beraktam a telóm fülesét, maxra feltekertem Flo Ride Whistle-jét (a szám) és elindultam Teri néni halálian aranyos kislányára vigyázni. Slattyogtam a tűző napon, mikor valaki megértintette a kezemet, én meg ösztönösen hátraugrottam, de megnyugodtam mert csak Kinga volt az.
- Szia - rántottam meg a zsinórokat.
- Szia - köszönt. - Hát te?
- Teri néni kislányára megyek vigyázni.
- Hmm... az az a tündéri kiscsaj, akit mindenki imád?
- Igen, ő az.
- Hát... sok sikert - veregetett vállon, aztán elhúzott a másik irányba. Vissza a suli felé! Pff... ez de bunkó! Csak így faképnél hagyott! Mindegy, már úgyis ott voltam.
- Csókolom - köszöntem mosolyogva, mikor Teri néni kinyitotta az ajtót, és betessékelt az ajtón.
- Szia Viki, hogy vagy?
- Köszönöm jól.
- Rendben, Fannus még alszik, 9-re itthon vagyok. Ha felébredt, adj neki valami jughurtot, vagy ilyesmit... - magyarázott.
- Oké.
- Rendben. Nos, nekem mennem is kell - nézett az órájára. - Randim van... - mosolygott izgatottan, aztán mintha csak elkotyogott volna egy államtitkot, a szája elé kapta a kezét, és riadtan nézett.
- Deee... - kezdtem a döbbenettől kerekre nyílt szemmel. - Teri néni! János bácsi... a férje...
- Úristen, ezt nem kellett volna kikotyognom - bámult rémülten. - Viki drágám, megoldható lenne, hogy... hogy, ezt elfelejtsd?
- Hát persze - mondtam, de még mindig döbbent voltam.
- Köszönöm - suttogta megszégyenülten, mikor dudáltak kint. - De most mennem kell... Szia!
- Csókolom - motyogtam. Még álltam az ajtóban pár percet, de aztán bezártam, becsoszogtam a nappaliba, benyomtam a VIVA-t (halkan), rácsatlakoztam a telómmal a ház Wi-Fi-jére és felmentem Facebook-ra.
 Úgy egy óra múlva csoszogást, és a lépcső nyikorgását hallottam. Felpattantam és gyorsan Fanni elé indultam.
- Szia! - köszöntem mosolyogva, és felkaptam a karjaimba.
- Szia Viki - mondta, és arcon puszilt. Na, igen, már szinte a pót-anyukája vagyok. Lesétáltam vele a lépcsőn, leraktam őt a kanapéra, fogtam egy pokrócot és betakargattam és leültem mellé.
- Kérsz joghurtot? - kérdeztem.
- Igen! Epreset! - mondta kedvesen. Kimentem a konyhába, és egy epres joghurttal meg a kedvenc kiskanalával tértem vissza.
- Tessék Fanni - adtam a kezébe a joghurtot, felemeltem a kis csöppséget lehuppantam a kanapéra és az ölembe ültettem.
- Vikii - kérdezte, miután megette.
- Igen?
- Anya hova ment? - És itt lefagyott az arcomról a mosoly...
- Öhm... dolga volt - mondtam, és reménykedtem, hogy elég lesz neki ennyi. Hát tévedtem.
- De hova ment? Hol volt dolga?
- Nemtudom, Fannikám - mondtam. - Add ide a pohárkát meg a kanalat - kértem el, és leraktam az asztalra. - Nem vagy még fáradt?
- De - ásított egy nagyot. Megfogtam őt, lefektettem a bútorra, hoztam egy párnát, kikapcsoltam a tévét. Lehuppantam a fotelbe és tovább facebook-oztam a telefonomon.
 Olyan 5 óra körül csöngettek. Fannus addigra már felébredt és éppen a kedvenc meséjét nézte (valami Eperke...), úgyhogy én kimentem ajtót nyitni.
- Csókolom... Izé. Szia Viki! - köszönt meghökkenve Gábor. Ő egyébként Szasza bátyja.
- Gábor? Izé... Szia. De te mit csinálsz itt? Úgy értem... - hebegtem össze-vissza, mert meglepődtem.
- Eltűnt a húgom. Nincs itt véletlenül? - kérdezte szinte már könyörgően.
- Úristen. Hogy érted? Mármint... nincs itt, de mikor tűnt el? Mikor láttad utoljára? Szüleid mit szóltak hozzá? Hol kerestétek már? - bombáztam kérdésekkel. Szegény Gábor, zavartan beletúrt a hajába. - De előbb... Gyere be, meséld el.
- Kösz - mondta és belépett az ajtón. Betessékeltem a nappaliba, és átszaladtam a konyhába egy pohár vízért. Mikor visszatértem, láttam, hogy szerencsétlenül bámult maga elé.
- Na. Meséld - követeltem szinte hisztérikus állapotban. Hogy lehet az, hogy a fiúk nem képesek vigyázni még a saját húgukra sem?!
- Hát. Az úgy volt, hogy nagyon összeveszett apával, anya meg apának adta az igazat, szóval egyikükkel sem beszélt két napja, aztán tegnap este velem is összeveszett, bevallom, baromságon, és ma délután, mikor hazaértem nem volt otthon, pedig ott kellett volna legyen! Felforgattam az egész házat, aztán mikor nem találtam meg, körbe telefonáltam az egész környéket, de senki sem látta. Őt is hívtam, de ki van kapcsolva. Anyuéknak is szóltam, de ők nm tudnak eljönni, csak telefonálni tudnak. Nagyszüleim (apai), felvették, és mikor elmagyaráztam nekik, hogy mi a szitu, közölték, hogy őket sem ő, sem én nem érdekeltük eddig se, ezután se, hagyjuk békén őket. Az anyai nagyszüleink pedig Debrecenben laknak, még fel sem hívtam őket. Teljesen szét vagyok esve! - hadarta, majd beletúrt a hajába. Emésztettem amit mondott, és döntöttem.
- Oké. Megbeszélés. Te menj a park felé, minden házba csöngess be. Én gyorsan felöltöztetem egy normális ruhába Fannit és mi megyünk a pláza felé. Menj, gyerünk, gyerünk! Mi is sietünk, amint megtudok valamit hívlak.
- Én is. És köszi! - kiáltotta vissza az utcáról.
- Nos, Fanni - fordultam felé, aki egész eddig kíváncsian figyelt minket. - Eltűnt a legjobb barátnőm, és most elmegyünk megkeresni őt. - Fanni bólintott, úgyhogy felkaptam, felszaladtam vele a szobájába, leültettem az ágyára ("vedd le a pizsid, mindjárt adok valami ruhát!") és beszabadultam a szekrényébe. Csak úgy találomra megfogtam egy rövid farmerszoknyát, egy ujjatlan pólót, fehérneműt, és egy sportcipőt titokzoknival, gyorsan felöltöztettem. Lesiettünk a lépcsőn, felvettük a cipőinket, ki az ajtón, gyorsan bezártam, és elindultunk a pláza felé, minden házba becsöngetve. Két óra múlva odaértünk a plázához, és senki nem tudott róla semmit. Az épület előtt leültem egy padra, Fannus pedig lefeküdt, és pár másodpperc múlva álomba is merült. Nem csoda. A fél várost körülrohantuk.
- Gábor? - szóltam bele a telefonba, ami csöngött. - Meg van?
- Nincs - hallottam az elkeseredett hangját. - Hol vagytok?
- A pláza előtt az egyik padon. Fanni kidőlt.
- Sejtettem. Már mindenkit hívtam, mindenhol kerestem. Ja, igen. Egy valakit még nem hívtam.
- Akkor meg mire vársz? Most azonnal hívd fel! Leraktam - közöltem, enyhén idegesen.
 Öt perc múlva csörgött a telefon. Gábor volt. És csak ennyit mondott:
- Megvan... Debrecenben.