1. rész

Háát... itt az első rész, remélem sok olvasó  és komment lesz :))


június 11. (hétfő)

Nos, a mai nap köbö olyan volt mint mostanában az összes: rohanás az egész. Ahhoz képest, hogy év vége van. Mondjuk nem is a tanulásra értem, hanem a nyarunkra, mindenki velünk akar jönni. Az ismeretlenségből Szaszával egy csapásra nagymenőkké váltunk. :)
- Sziiiijjaa Vikiiii - nyávogott Barbi, amint beléptem a suli ajtaján. Nem viccelek, mintha ott állt és rám várt volna. - Naaa, hogy döntöttéél? Mehetek veletek? Mármint... A Balcsiraaa, tudoood - vihogott. Rezzenéstelen arccal néztem rá, úgy két percig, ő meg még mindig azon nevetett, amit mondott, és megjegyezném, semmi vicces nem volt benne.
- Barbi - kezdtem halkan, de idegesen. - Legalább harmincszor mondtam. Nem. Jöhetsz. Velünk. Ennek a három szavas mondatnak, mondd drága, melyik részét nem értetted? Harmincszor?
- De jajjmáááár - toporzékolt, közben egyre többen kezdtek bámulni minket. - De én úúúúgy akarok menniiii!!!
- Nem érdekel Barbi, nem jöhetsz. - Már kezdtem iszonyat ideges lenni, de nem mutattam, maximum a hangomban hallatszott kicsit.
- De nemááááár - nyafogott. Ez nem igaz! Miért indul így minden egyes reggelem?
- De.
- Ajj. Ha nem mehetek veletek, megütlek! - kiáltotta az arcomba, mire mögöttünk hatalmas "húúúúú" hangzott fel, én meg alig bírtam visszafogni magam.
- Majd én ütlek meg, de bocs, szarba nem csapok - motyogtam, de meghallották a mögöttem állók, meg Barbi is, aki teljesen besértődött.
- Hát jó - húzta fel az orrát a plázacica, aki végre lelépni készült. - De jössz te még az én utcámba! Vagy mi...- tartotta fel a mutatóujját, odanyomta az arcomhoz és majdnem kinyomta a szememet. A sereg még röhögött egyet, aztán feloszlott.
 Még mindig idegesen biccentettem a portásnak, aki szájtátva figyelte a jelenetet, majd felsétáltam a lépcsőn. Az osztályunk a lépcső mellett egyből balra van, és az utcára néz. Ami nem szerencsés, mert az egyik ablakkal szemben egy pékség van, és az eladó velünk szokott ordibálni, hogy miért öntjük ki a sulitejet az ablakon, mert tudja, hogy rohadt szar, de akkor sem kéne telibe önteni a fizika tanárt és az üres műanyag pohárszerűséget a fejére dobni (csak véletlen volt :D). Egyébként nem is mi szoktuk kiönteni, hanem a mellettünk levő hetedikesek. :) De komolyan! Na jó, kit akarok becsapni? Hát persze, hogy a mi osztályunk ilyen ütődött...
Beléptem a terembe, ahol már nagyban folyt a filmválasztás.
- Oké, akkor ez lesz - kattintott rá egy filmre a laptopon Krissz (csak, hogy tiszta legyen: inetraktív táblánk van, és ahhoz, ugye, kell egy laptop is :D).
- Szia - huppantam le Szasza mellé az első padra, és megöleltem.
- Barbi? - kérdezte, fél szemöldökét felhúzva.
- Megtalált - biccentettem. - Mit nézünk?
- Paranormal Activity-t.
- Megengedik? - kérdeztem félve.
- Nemmtom'... Talán. Ha nem, akkor keresünk mást.
- Okés - mondtam, és a következő pillanatban belépett Magda tanárnő.
- Mit nézünk? - kérdezte felülve a tanári asztalra. Nagyon laza tanárnő, bírjuk is rendesen. :)
- Nézhetünk horrort? - ordította be Vanda.
- Persze, azt néztek amit akartok, év vége van - közölte, mire mindenki lepacsizott valakivel, és elindították a 18 karikás Parajelenségeket. Hmm... elvileg jó film, még nem láttam, de kicsit félek, nem tudom, mire számítsak. Simán végignéztük, nem volt gond.
 Jó volt egyébként, csak az vele a baj, hogy az eleje nem ijesztő, de mikor felszórják a padlót valami fehér porral, és mikor legközelebb megnézik ott vannak a lábnyomok, már rendesen féltem. És az volt a legijesztőbb, amikor a végén bedobja a pasit (!!!) neki a kamerának, aztán áll fölötte, majd lehajol és elkezdi szagolgatni, vagy enni (nemtudom), aztán meglátja a kamerát, négykézláb elkezd felé menni. Aztán bájosan mosolyog és nekitámad. Hát igen, elismerem, most egy darabig nem fogok horrort nézni. Mondjuk jó, mert ezzel a filmmel elment a fél nap, úgyhogy még egyet megnéztünk. Pontosabban megnézte Kriszti - Kitti - Linda - Helga - Cinti ötös. Az öt plázacica az osztályban, mindenki más bealudt rajta. A film nem volt más mint... Tamtamtamtamtamataaaaam: Alvin és a mókusok. Komolyan.
- Jó nap volt, az egyik felét végig féltem, a másikat meg aludtam - motyogta Szasza fáradtan, miután Gábor tanár úr könyörtelenül  felkeltett mindenkit, merthogy vége a sulinak.
- Császtok parasztok! - intett Bálint, miközben kiviharzott a teremből. Senki nem sértődött meg, már megszoktuk tőle. :) Kivéve Gábor tanár urat.
- Naaa - szólt Bálint után, de már nem hallotta. Szerintem a plázáig futott, ugyanis találkozója van Encsikével.  Nem, tippem sincs ki az, de már annyiszor hangoztatta, hogy ő bizony Encsi cicával randizik.
- Na mentem - öleltem meg Szaszát. - Ha hívsz és nem veszem fel, akkor vagy le van némítva a telóm mert alszik a pici, vagy megölt - közöltem. Hangosan felröhögött és bólintott, jelezve, hogy megértette.
- Jó bébicsőszködést - intett, mire fájdalmasan elfintorodtam, és gyorsan kisiettem az ajtón, le a lépcsőn, és még mielőtt Barbi újra letámadhatott volna, meglöktem az ajtót és igyekeztem kifelé. Beraktam a telóm fülesét, maxra feltekertem Flo Ride Whistle-jét (a szám) és elindultam Teri néni halálian aranyos kislányára vigyázni. Slattyogtam a tűző napon, mikor valaki megértintette a kezemet, én meg ösztönösen hátraugrottam, de megnyugodtam mert csak Kinga volt az.
- Szia - rántottam meg a zsinórokat.
- Szia - köszönt. - Hát te?
- Teri néni kislányára megyek vigyázni.
- Hmm... az az a tündéri kiscsaj, akit mindenki imád?
- Igen, ő az.
- Hát... sok sikert - veregetett vállon, aztán elhúzott a másik irányba. Vissza a suli felé! Pff... ez de bunkó! Csak így faképnél hagyott! Mindegy, már úgyis ott voltam.
- Csókolom - köszöntem mosolyogva, mikor Teri néni kinyitotta az ajtót, és betessékelt az ajtón.
- Szia Viki, hogy vagy?
- Köszönöm jól.
- Rendben, Fannus még alszik, 9-re itthon vagyok. Ha felébredt, adj neki valami jughurtot, vagy ilyesmit... - magyarázott.
- Oké.
- Rendben. Nos, nekem mennem is kell - nézett az órájára. - Randim van... - mosolygott izgatottan, aztán mintha csak elkotyogott volna egy államtitkot, a szája elé kapta a kezét, és riadtan nézett.
- Deee... - kezdtem a döbbenettől kerekre nyílt szemmel. - Teri néni! János bácsi... a férje...
- Úristen, ezt nem kellett volna kikotyognom - bámult rémülten. - Viki drágám, megoldható lenne, hogy... hogy, ezt elfelejtsd?
- Hát persze - mondtam, de még mindig döbbent voltam.
- Köszönöm - suttogta megszégyenülten, mikor dudáltak kint. - De most mennem kell... Szia!
- Csókolom - motyogtam. Még álltam az ajtóban pár percet, de aztán bezártam, becsoszogtam a nappaliba, benyomtam a VIVA-t (halkan), rácsatlakoztam a telómmal a ház Wi-Fi-jére és felmentem Facebook-ra.
 Úgy egy óra múlva csoszogást, és a lépcső nyikorgását hallottam. Felpattantam és gyorsan Fanni elé indultam.
- Szia! - köszöntem mosolyogva, és felkaptam a karjaimba.
- Szia Viki - mondta, és arcon puszilt. Na, igen, már szinte a pót-anyukája vagyok. Lesétáltam vele a lépcsőn, leraktam őt a kanapéra, fogtam egy pokrócot és betakargattam és leültem mellé.
- Kérsz joghurtot? - kérdeztem.
- Igen! Epreset! - mondta kedvesen. Kimentem a konyhába, és egy epres joghurttal meg a kedvenc kiskanalával tértem vissza.
- Tessék Fanni - adtam a kezébe a joghurtot, felemeltem a kis csöppséget lehuppantam a kanapéra és az ölembe ültettem.
- Vikii - kérdezte, miután megette.
- Igen?
- Anya hova ment? - És itt lefagyott az arcomról a mosoly...
- Öhm... dolga volt - mondtam, és reménykedtem, hogy elég lesz neki ennyi. Hát tévedtem.
- De hova ment? Hol volt dolga?
- Nemtudom, Fannikám - mondtam. - Add ide a pohárkát meg a kanalat - kértem el, és leraktam az asztalra. - Nem vagy még fáradt?
- De - ásított egy nagyot. Megfogtam őt, lefektettem a bútorra, hoztam egy párnát, kikapcsoltam a tévét. Lehuppantam a fotelbe és tovább facebook-oztam a telefonomon.
 Olyan 5 óra körül csöngettek. Fannus addigra már felébredt és éppen a kedvenc meséjét nézte (valami Eperke...), úgyhogy én kimentem ajtót nyitni.
- Csókolom... Izé. Szia Viki! - köszönt meghökkenve Gábor. Ő egyébként Szasza bátyja.
- Gábor? Izé... Szia. De te mit csinálsz itt? Úgy értem... - hebegtem össze-vissza, mert meglepődtem.
- Eltűnt a húgom. Nincs itt véletlenül? - kérdezte szinte már könyörgően.
- Úristen. Hogy érted? Mármint... nincs itt, de mikor tűnt el? Mikor láttad utoljára? Szüleid mit szóltak hozzá? Hol kerestétek már? - bombáztam kérdésekkel. Szegény Gábor, zavartan beletúrt a hajába. - De előbb... Gyere be, meséld el.
- Kösz - mondta és belépett az ajtón. Betessékeltem a nappaliba, és átszaladtam a konyhába egy pohár vízért. Mikor visszatértem, láttam, hogy szerencsétlenül bámult maga elé.
- Na. Meséld - követeltem szinte hisztérikus állapotban. Hogy lehet az, hogy a fiúk nem képesek vigyázni még a saját húgukra sem?!
- Hát. Az úgy volt, hogy nagyon összeveszett apával, anya meg apának adta az igazat, szóval egyikükkel sem beszélt két napja, aztán tegnap este velem is összeveszett, bevallom, baromságon, és ma délután, mikor hazaértem nem volt otthon, pedig ott kellett volna legyen! Felforgattam az egész házat, aztán mikor nem találtam meg, körbe telefonáltam az egész környéket, de senki sem látta. Őt is hívtam, de ki van kapcsolva. Anyuéknak is szóltam, de ők nm tudnak eljönni, csak telefonálni tudnak. Nagyszüleim (apai), felvették, és mikor elmagyaráztam nekik, hogy mi a szitu, közölték, hogy őket sem ő, sem én nem érdekeltük eddig se, ezután se, hagyjuk békén őket. Az anyai nagyszüleink pedig Debrecenben laknak, még fel sem hívtam őket. Teljesen szét vagyok esve! - hadarta, majd beletúrt a hajába. Emésztettem amit mondott, és döntöttem.
- Oké. Megbeszélés. Te menj a park felé, minden házba csöngess be. Én gyorsan felöltöztetem egy normális ruhába Fannit és mi megyünk a pláza felé. Menj, gyerünk, gyerünk! Mi is sietünk, amint megtudok valamit hívlak.
- Én is. És köszi! - kiáltotta vissza az utcáról.
- Nos, Fanni - fordultam felé, aki egész eddig kíváncsian figyelt minket. - Eltűnt a legjobb barátnőm, és most elmegyünk megkeresni őt. - Fanni bólintott, úgyhogy felkaptam, felszaladtam vele a szobájába, leültettem az ágyára ("vedd le a pizsid, mindjárt adok valami ruhát!") és beszabadultam a szekrényébe. Csak úgy találomra megfogtam egy rövid farmerszoknyát, egy ujjatlan pólót, fehérneműt, és egy sportcipőt titokzoknival, gyorsan felöltöztettem. Lesiettünk a lépcsőn, felvettük a cipőinket, ki az ajtón, gyorsan bezártam, és elindultunk a pláza felé, minden házba becsöngetve. Két óra múlva odaértünk a plázához, és senki nem tudott róla semmit. Az épület előtt leültem egy padra, Fannus pedig lefeküdt, és pár másodpperc múlva álomba is merült. Nem csoda. A fél várost körülrohantuk.
- Gábor? - szóltam bele a telefonba, ami csöngött. - Meg van?
- Nincs - hallottam az elkeseredett hangját. - Hol vagytok?
- A pláza előtt az egyik padon. Fanni kidőlt.
- Sejtettem. Már mindenkit hívtam, mindenhol kerestem. Ja, igen. Egy valakit még nem hívtam.
- Akkor meg mire vársz? Most azonnal hívd fel! Leraktam - közöltem, enyhén idegesen.
 Öt perc múlva csörgött a telefon. Gábor volt. És csak ennyit mondott:
- Megvan... Debrecenben.